2018

✩ Diana Wright ✩

   Remegés, émelygés, és olykor pánik tör rám minden nap kezdetén, mikor felébredek. Belegondolok abba, hogy ma az utcán mennyien fognak megalázni, vagy belegázolni még jobban a lelkembe. Mennyi ember hogyan fogja netalán a másikat földbe tiporni azzal, hogy a fejéhez vágja negatív tulajdonságait. Senki sem lehet tökéletes. De az, aki csupán egy darabka papírfecnit lenget a levegőben, mint egy zászlót annak hatalma van a többiek fölött. Felsőbbrendűnek érzi magát attól, hogy divatosan öltözködik, egy irodában ücsörög és nyomkodja gépének billentyűzetét, majd ha a szexi titkárnője beoszt neki egy napra egy-két megbeszélést, feláll a kényelmesen kipárnázott székéből, megfog egy köteg papírt, amit az egyik alkalmazottja kezébe nyom, majd lazán, de magabiztossággal telve közlekedve a folyosón belép a tárgyalóba. Semmit nem csinál egész nap a beszéden kívül, mégis az ölébe pottyan majdhogynem egy politikus fizetése. Kissé ironikus.
   Ahogy tükörbe nézek, nem látok mást csupán egy romhalmazt, akit az élet mindenétől megfosztotta. Az életkedvétől, hitétől, álmától. Mikor még nem lehetett több, mint 10, az volt az álma, hogy rendőr legyen. Kicsivel később, pontosabban 2 évvel később pedig óvónő, hiszen imádta a gyerekeket. A kicsi, fiatal, és naiv Diana eltervezte az egész életét. Húsz éves korában megismerkedik azzal a férfival, akivel majd összeköti életét. Huszonhárom évesen már a kezükben foghatják a kicsi Jackket, majd rá egy vagy két évvel pedig a második gyermeküket, Elenát. Elena után pedig egy évvel, pedig újra jelentkezik egy egyetemre. De ahogy látszik, minden romba dőlt.
   Hallom, ahogy kopognak a szobám ajtaján. Gyengéden érinti édesanyám ujjait a falapon, majd lenyomja a kilincset, azonban az zárva. Nem akarok senkit sem látni, vagy egyáltalán a közelemben tudni. Mindenki csalódott bennem, még Emma is, de nem hangoztatja. Nem szeretne bántani, de tudom ezt magamtól. Én mindenkinek csupán csak ártok.
- Kislányom, kérlek... - szól hozzám megtörten, ahogy eddig is az elmúlt két évben. - Gyere ki a szobádból! Az utóbbi években nem is láttunk, ahogy a hangod sem hallottuk! Kérlek, gyere le hozzánk reggelizni! - azonban nem válaszoltam neki, mint eddig.
   Halkan kezd el beszélni.
- Ma van apád születésnapja. Tudod... vagyis nem tudhatod, de... nagyon úgy tűnik, hogy ez az utolsó. - hallottam anya reményvesztett hangját. - Az a kívánsága, hogy ma veled ünnepelhessen. Ha már egyikünk szava sem számít már... Apád utolsó kívánságát teljesítsd, könyörgöm Lányom!...- sírta el magát, majd mikor 10 perc múlva sem kapott választ, elment ajtóm elől.
   Kihagytam az életükből két és fél évet és arra kérnek, hogy ünnepeljek velük? Nem haragszanak, hogy egy ilyen semmirekellő utódot hoztak a világra? Nem szégyenkeznek miattam? Pedig minden okuk meglenne rá! Nem érdemlek mást!
- Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - sziszegtem magamnak a tükör előtt. - Itt könyörögnek neked a saját szüleid, hogy menj ki a szobádból hozzájuk egy picit hosszú idők óta, és te csak itt mereszted azt a zsíros valagad az önsajnálatod miatt? Van lelkiismereted neked? Van képed még ezek után is tükörbe nézni?
   Rosszul éreztem magam ezután a ,,kioktatás" miatt. Tudtam, hogy amiket előbb hangosan kimondtam, azok nagyon is valósak. Mégis volt bennem valami, ami meggátolt abban, hogy teljesítsem kérésüket. Az pedig a saját félelmem volt. Féltem attól, hogy hogyan reagálnának a mostani lepukkadt külsőmre, a sápadt és beesett arcomra, zsíros hajamra, illetve a szétnyúlt, szakadt és nagyon piszkos felsőimre. Nem tudom, hogy hogyan viselkednek velem azok után, hogy csalódtak bennem. Félek magától az emberek véleményétől.
- Kezdenem kell valamit magammal...
   Lassan levettem a büdös, beleizzadt felsőmet, majd a fehérneműimet, amik már nem is igazán fehérek, inkább már hasonlítanak a szürkére... Ezekből is kell majd új szettet vennem... Elcsoszogtam a fürdőszobámba, ami a szobámból nyílt. Itt is körülbelül 2 hete voltam, mikor rávettem magam, hogy most már igazán rám férne valami tisztálkodás féle. Tudom, undorító vagyok. Nem mondtok vele újat. A csatot kivettem zsíros hajamból, amit a mosdó szélére tettem. Óvatosan bemásztam a kádba, majd úgy nyitottam meg a csapot, hogy a jéghideg víz a zuhanyrózsából fejemre essen. Nem kicsit ugrottam ijedtemben. Rögtön nyúltam a csaphoz, hogy melegebbre vegyem a víz hőmérsékletét, majd a tusfürdőm felét a kádba nyomtam. Bűzlöttem elég rendesen. Elkezdtem megmosakodni, majd a hajamat rendesen megmosni. Sikáltam a pici körmömmel a fejbőrömet, hogy a piszok ténylegesen lejöjjön rólam.
   Abban a pillanatban éreztem azt, hogy a fejemet egy jó adag nehéz súly hagyja el. Fél óra múlva is csupán áztattam magam, hiszen annyira jólesett. Nem gondoltam semmilyen problémámra, nehézségre, illetve arra, hogy ténylegesen és halál őszintén más vagyok. Megértem az ilyen embereket, kiket nem fogad be a társadalom. Erősen kitaszítják őket, kidobják őket, mint egy darab rongyot az ablakon. De, ha nem tud a titkodról senki és normálisnak tetteted magad, te is boldog lehetsz. Addig is csupán cipelned kell ezt a súlyt magadon.Negyed óra múlva kikászálódtam a kádból, fejemre csavartam a törölközőt és vizes testtel, meztelenül kimentem a fürdőből.
   A saját birodalmam olyan volt, mint egy szemétdomb. Mindenhol ott voltak a festményeim, az elhasznált festékes dobozok (Legtöbbjük inkább tempera volt.), ecsetek szétszórva, és hígítós dobozok. A levegőben is a festék szag uralkodott, és persze a büdös dohos szag. Szóval a kettő keveréke. Ágyamon a lepedő lecsúszva, a takaró össze-vissza az ágy mellé lehajítva, a párnahuzatról meg nem is beszélek... A szekrényből kiborítgatva a sok ruha, a fiókokból a zoknik, bugyik, melltartók. Őszintén, csak a könyvespolcaimon volt rend, na meg a szekrény tetején.
- Nos, keressünk egy tiszta és használható rongyot, amit felvehetek... - motyogtam, majd lehajoltam a ruhakupachoz.
    Volt ott toptól kezdve, a zoknin át, a nyakláncaimig. Mégsem tudtam, hogy pontosan mit vegyek fel, ami az alkalomhoz egyáltalán illene. Kedvem ugyanúgy a béka segge alatt volt, ahogy a lelki állapotom is. Ugyanakkor apukámnak azt akarom, hogy boldog legyen a napja, és az azutániak is, hiába nincs kedvem jó arcot vágni semmihez sem.
   Végül egy fekete farmer mellett döntöttem, ami egy számmal nagyobb volt rám, amin nagyot néztem. Hiszen ebben a nadrágomban jártam eddig mindenhová, mikor még gimis voltam.  Kitúrtam egy övet hozzá és egy fehér felsőt, amin egy szürke kiscica nézett vissza rám. Imádom a puha szőrgombócokat, viszont anyukám allergiás a szőrükre, így elfelejtve.
   Már csak egy ajándékot kellett gyorsan előteremtenem és csomagolópapírt. Azonban ott kezdődött minden, hogy azt sem tudtam apa mit szeret. Nem mintha nagy lehetne a választási kategóriám, de azért próbálkozni lehet. Legvégül a képeim közül választottam az utolsó kupacból, ami anyáékat ábrázolja, ahogyan még 23 évvel ezelőtt együtt táncolnak. Emlékszem, ezt a képet az érettségim előtt fejeztem be egy nappal, de úgy gondolom megérte a fáradozást. Imádtam ezt a képet, de a szüleim már nem annyira, hisz elvettem a fényképalbumot, amiért anya majdnem szívinfarktust kapott. Így visszagondolva már nem volt annyira vicces...