A fejezethet ajánlott zene:
✩ Diana Wright ✩
A szeretet, a bizalom, az őszinte szavak, a biztonságérzet. Ezek érzések teszik egy párt párrá. Egy adott témában egy gondolatmeneten osztoznak. Mosolyt csalnak a másik arcára, illetve támogatják a másikat a masszívabb napokon. Mikor a levegőben megérzik a párjuk parfümjét rögvest egymásra gondolnak, pedig a közelben sincsen. A szüleim is ilyenek voltak. Hiába telt el sok-sok év a házasságuk óta, ők amint megpillantják egymást, kivirulnak.Boldogságukat pedig anyukám terhessége tetőzte csak. Alig diplomázott le a University of Cambridge nevű egyenetemen, máris várandós lett 19 évesen. Legelőször 1993-ban találkoztak a szüleim. Ugyanazokat a tantárgyakat jelölték meg, így kerültek egy órára. De mégsem így ismerkedtek össze. Hiába jártak ugyan arra a szakra, órákra, tudomást sem vettek egymásról. Anyukám a barátnőivel töltötte ideje nagy részét, míg apukám csak a tankönyveit tanulmányozta. Neki nehezebben ment a tanulás, hiszen anyanyelve nem az angol volt, hanem az olasz. Mikor egy olyan tananyaghoz értek, amit nemigen értett apát kissé leverte a víz. Ekkor ment oda anyához és kért tőle segítséget. Innentől közösen tanultak, segítettek egymásnak, később pedig együtt fejezték be az egyetemet, majd jegyezték el egymást.
Minden, ami örömöt okozott nekik én tettem tönkre. Azzal, hogy elmondtam hogyan is érzek, elítéltek. Az arcukon láttam a csalódottságot, az undort, azt a visszataszító bélyeget, amit abban a pillanatban rám aggattak. Soha nem fogom elfeledni azt a pillanatot, mikor valakikhez őszinte voltam, de úgymond kitaszítottak maguk közül. Ezért is esik nehezemre kilépni menedékem négy fala közül. Nem fogom megtalálni köztük helyem, ahogyan az emberek között sem.
- Diana, lányom! - kiáltott fel édesapám, mikor a nappaliba sétáltam halkan.
Megijedtem az éles hangra, így nagyot ugrottam a nappali boltíve alatt. Reszketve emeltem rá tekintetem, de amit szemem látott arra elsápadtam. Apukám rettentően sovány volt, haja pedig sok helyen már őszbe változott. Azonban arcán az őszinte öröm helyezkedett el, és karjait kitárva meredt rám hatalmas mosollyal a száján. Ajkaim megremegtek, szememet pedig könnyek lepték el. Nem akartam elhinni azt, hogy ennyire örül már csak annak, hogy láthat. Reménykedtem abban, hogy nem csalnak szemeim. Abban, hogy ami előttem van az nem csupán álom.
A falnak támasztottam ajándékomat, majd apukám karjai közé szaladtam. Úgy öleltem őt, minta ez lenne az utolsó. Oly szorosan szorítottam magamhoz, ahogy eddig sohasem tettem. Hihetetlen érzés volt őt újra látni, ölelni, illetve csak rámosolyogni. Abban a pillanatban tört fel belőlem a zokogás. Úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok, még ha csupán néhány pillanatra is. Mindennél többet ért nekem ez az aprócska gesztus, mint bármely kincs ezen a földön. A szülői bizalomnál semmit sem ér többet, mint a világ összes csillaga. Csak annyit tudtam abban a pillanatban, hogy visszakaptam egy olyan részem, amire azt hittem sosem fogom.
- Annyira sajnáljuk Kicsim. Kérlek, ne haragudj ránk. - suttogta apukám, miközben ő is szorosan tartott és hajamat simogatta. - Ne haragudj... - markolta meg hajam és még szorosabban tartott.
Én csak sírtam és sírtam. Végre újra éreztem a szülői szeretet, annyi idő után boldog lehettem. Annyira hiányoztak nekem, leírhatatlanul.
- Sajnálom apu... - szipogtam, miközben kezeimmel törölgettem szemeim. - Ne haragudjatok, hogy annyira különbözök a többi korombeli lánytól.
- Dehogy haragszunk. Igaz, elítéltük őket anyáddal, de mára megbékéltünk a ténnyel. - fogta kezei közé arcomat apu. - Attól még te a mi kicsi lányunk maradsz. - mosolyodott el.
- Igaza van apádnak. - hallottam meg anyu hangját mellőlünk. - Nem számít, hogy milyen vagy, vagy mennyi végzettséged van. A mi gyermekünk vagy és bármit is teszel, büszkék leszünk rád bárhol, bármikor. - lépett hozzánk, majd a hátamat kezte tenyerével simogatni. - Szeretünk Diana!
✩ Zayn Malik ✩
- Niall, hallod? Ne merd! De Ni- Menj a fenébe! - nevettem fel, miközben próbáltam reggelit készíteni.Szőke barátom sunyi mosollyal meredt rám a konyhaszigeten könyökölve, majd a szendvicsemhez nyúlt és kilopta belőle a sonkát. Ez nem is olyan nagy baj csak az a helyzet, hogy az volt az utolsó szelet itthon.
- A bélpoklos istenedet haver! - csaptam le a konyhakést a pultra, miközben az uborkát a fiú felé hajítottam. - Szerettem volna normálisan megreggelizni egyszer az életben, ahogy a többiek, de nem hagyod! Hagyj engem minimum akkor békén az életben, mikor enni akarok, mert nem tudom mit csinálok veled! - mordultam rá.
- Ne is haragudj, de ez inkább uzsonna, mint reggeli. - vigyorgott rám. - Ha háromnegyed négykor tolod le a képed az emeletről, akkor valami ilyesmire számíthatsz. - kuncogott.
- Hát ez valami fergeteges... - motyogtam orrom alatt. - Azért jöttem most le, mert hajnalig dolgoztam a következő dalunkot. Csiszoltam egy-két szólón, mert néhány elírás volt, amit jobb volt kijavítani. - morogtam, majd a megkent vajas zsömlét tányérostul a kukába hajítottam.
Egyes napokon úgy érzem, hogy nem bírom tovább csinálni ezt az egészet. Annyira szeretnék egy nyugodt napot, mikor nem kell se dolgoznom, se pedig idegeskednem valamiért. Legtöbbször a fiúk miatt kicsit magas a vérnyomásom, amit nehezen viselek, de mégis ez az életem. A zene, a művészet. Ezek azok a dolgok, amiket le nem cserélnék semmi pénzért. Mióta szakítottam Gigivel stresszes, illetve ingerlékeny vagyok. Tudom, hogy nem kellene már rágondolnom több, mint egy év után, azonban nem bírom kiverni a fejemből. Ilyen az mikor szerelmes az ember? Ilyen gyengévé teszi őket? Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok csak ettől a lánytól függeni, hiszen ő már tovább lépett a kapcsolatunkon. Neki annyira könnyen ment. Miért? Ennyire nem voltam jó neki? Ennyire rosszul érezte magát mellettem, hogy besokalt? Ennyiből is látszik, hogy egy kész csődtömeg vagyok.
- Jól vagy haver? - lépett mellém Niall.
Megráztam a fejem összeszorított szájjal és könnyekkel teli szemekkel. - Nem...- lehelltem.
- A sonkáért vagy ennyire kiakadva? Elmegyek veszek neked, esküszöm!
- Dehogy is. - csalt mosolyt arcomra. - Csak... Csak egyszerűen elegem van mindenből. Egyedül akarok lenni. Kimegyek levegőzni. - ráztam le kezét vállamról. - Mondd meg a többieknek, hogy majd jövök! Ki kell szellőztetnem a fejem!
- De Zayn-
- Majd jövök! - csuktam be magam után az ajtót.
Ennyit érek? Annyit, hogy minden áldott nap a kezemben fogjam a ceruzát és írjak vagy netalán énekeljek? Rendes munkát szeretnék! Egy olyan munkahelyet, ahol önmagam lehetek! Szeretnék családot és egy jól kereső állást! Olyan életet, ahol haza vár a barátnőm, vagy a feleségem! Annyira szeretnék már egy szerető családot! Nem akarok ennyire egyedül lenni soha, de soha többet!